-Katenek hívnak.1987 őszén láttam meg a napvilágot egy kis városban. Az hiszem olyan lehettem, mint a többi csecsemő, ám a kegyetlen sors mégis szemet vetett rám. Valamiért egy olyan életre ítélt, amit senkinek sem kívánnék. Egy szenvedésekkel és megpróbáltatásokkal teli életre.
Nem volt könnyű gyermekkorom, sose voltak igazi barátaim. Mindig is szerettem volna, de valahogy senki sem akart velem barátkozni.
Egy idő után viszont azt kívántam bárcsak észre sem vennék, hogy ott vagyok, de sajnos ez a kívánságom sem teljesülhetett. Sokat bántottak, legtöbbet csak szavakkal. Sosem értettem igazán hogy miért. Én nem bántottam senkit csak próbáltam túlélni a mindennapokat.
Egy idő után megpróbáltam beilleszkedni, nem sok sikerrel. Azt hittem, ha nem leszek annyira visszahúzódó, talán megkedvelnek. De nem így történt. Nem változott semmi. Még mindig egyedül voltam, inkább kerültem mindenkit, mert féltem attól, hogy újra bántani fognak.
Otthon teljesen más volt a helyzet, egy igazi örökmozgó voltam és egész nap be nem állt a szám. Képes voltam folyamatosan csak beszélni és beszélni. A suliról persze nem mondtam sokat.
Az általános iskolás éveim lassan teltek. Egész jó tanuló voltam, amíg el nem kezdtek elhatalmasodni rajtam az otthon gondok. Már nem tudtam odafigyelni rendesen az órákon és otthon szinte lehetetlen volt tanulni. Amikor igazán kezdtem felfogni, hogy mi is vár rám otthon rosszul éreztem magam, nem szerettem haza menni.
Azt a házat csak egy személy miatt tartottam otthonnak. Csak miatta viseltem el hogy ott kell élnem. Ő volt a nagymamám, Elena.
Már születésem óta ő nevelt. Anyám helyett anyám volt és ő volt a legjobb barátom is egyben. Odafigyelt rám és persze folyamatosan aggódott értem. mindig mosolygott és türelmesen hallgatta az sok butaságot, amiről locsogtam neki. Szeretett hallgatni engem. Ő volt a mindenem. Elválaszthatatlanok voltunk, minden együtt csináltunk. Gyerekkoromban sokat játszott velem, kártyáztunk, társasoztunk és még bújócskázni is hajlandó volt velem.
Sokat sétáltunk a folyóparton. Annyira megnyugtató volt vele lenni, olyankor minden gond és fájdalom eltűnt és csak mi ketten maradtunk. Mindig csak egymásra számíthattunk. Csupán két elveszett lélek voltunk egymás nélkül. Nem is bírtunk ki hosszabb időt egymástól távol tölteni. Minden nap elkísért az iskolába. Mindig izgatottan vártam a tanítás végét, mert tudtam, hogy ő ott fog várni rám. Tényleg olyan volt számomra, mint ha ő lenne az édesanyám, bár nem hordott a szíve alatt, nekem akkor is ő volt az anyukám.
A szülőanyám sosem volt igazi anyatípus. Soha nem foglakozott velem, legalábbis nem, úgy ahogy egy szülőnek kellene. Sosem alakult ki köztünk igazi anya-lánya kapcsolat. Néha olyan érzésem volt minta még csak rokonok sem lennénk. Olyanok voltunk, mint két idegen. Semmi hasonlóság nem volt köztünk.
Furcsa mód az a szót hogy anyu soha nem mondtam ki. Amióta csak az eszemet tudom mindig a nevén szólítottam, Marynek.
Gyönyörű volt fiatal korában, engem 24 évesen szült. Nem sokkal a születésem előtt vált el Joe-tól. Joe az apám, de nem nagyon ismertem. Soha sem volt kíváncsi rám, persze én próbálkoztam, de mikor láttam, hogy őt, egy cseppet sem érdekli az, ami velem kapcsolatos, feladtam.
Sokszor gondoltam arra, hogy Mary talán azért nem szeret, mert úgy érzi, hogy miattam hagyta el Joe? Az volt a legrosszabb, hogy bűntudatom volt emiatt, hibásnak éreztem magam. Persze a lelkem mélyén tudtam, hogy nem tehetek semmiről, hisz nem én akartam megszületni. Mary soha sem szeretett és tudtam, hogy ezen, tegyek bármit is nem tudok változtatni. Volt azért néhány próbálkozásom, de mindig csalódnom kellett és egy idő után már nem is akartam megpróbálni. Együtt éltünk, de soha sem voltunk egy család.
Otthon sok volt a veszekedés Elena és Mary között. Ezt azt hiszem legtöbbször Mary féltékenysége váltotta ki. Soha nem tudta elfogadni, hogy Elena mindennél és mindenkinél jobban szeret engem. Jobban szeretett, mint a tulajdon lányát. Köztük sem volt soha igazán erős kapocs, bár sok mindenben hasonlítottak egymásra. Elena és a férje Mary születése után néhány évvel váltak el, ezért Elenának egyedül kellett felnevelnie őt. Nem volt ideje foglakozni vele, mert sokat dolgozott, hogy mindent megadhasson neki. Így csak egy dolgot nem tudott megadni neki, a figyelmet. Azt a figyelmet, amit ő mindig szeretett volna, de nem kapta meg, azt a figyelmet, amit én megkaptam. Lehetséges, hogy ezért volt féltékeny. Mindig is bántott, hogy nem tud a lánya boldogságának örülni, a boldogságomnak. És én Elena közelében mindig boldog voltam. Felnéztem, rá azért mert annyira önzetlenül tudott szeretni, kitartó volt és kemény. Soha nem mutatta, hogy fáradt lenne, vagy szomorú. Bár néha, amikor azt hitte, hogy alszom hallottam, hogy sír. Ez annyira elszomorított, nem akartam, hogy boldogtalan legyen. Ilyenkor odabújtam hozzá, megöleltem és éreztem, hogy megnyugszik.
